Minden reménytelenség ellenére honnan vesszük az örömet és az erőt a mindennapokban? Megtanulhatjuk, ha befelé figyelünk, ha nem adjuk fel a keresést.
Meseterapeuták mondják, hogy az ember testében ott lakik a belső táltos, és ha eléggé koncentrálunk, megérezzük, melyik testrészünk az, ahonnan az erőnk ered. Az ősforrást kell megtalálni, annak a tisztaságát és fényét őrizni, friss vizekkel táplálni, mert akkor mindig lesz módunk a megújulásra. Ahogy a mesében az élet vize feltámasztja a szilikről szalakra szaggatott hőst a halottaiból, úgy éledünk fel azonnal, amint a saját titkos táltosunkkal kapcsolatba kerülünk.
Van, akinek a lába a táltosa, a futástól töltődik fel, van, akinek a keze, ha farag vele, van, akinek az ágyéka, és van, akinek a torka. Az életerő akkor száll ki belőlünk, ha elfordulunk a táltosunktól, ha a futót ülni, a faragót gépelni, a szerelmest fonnyadni, az éneklőt hallgatni kényszerítik.
Nekem a művészet segít a legtöbbet, hogy visszataláljak a táltosomhoz, hiszen minden igazi alkotásban ott van az az erőforrás, az az energiát sugárzó középpont, ami gyújt, táplál és kilök a megszokott pálya fáradt egyhangúságából. Az intenzív muzsika, a vad tánc, egy portré gyöngéd vonásai, egy szobor mozdulatlanságban is izzó gesztusa, egy színész szemvillanása mind-mind kifordít és helyrebillent, felkavar és leülepít, de mindenképpen erőt ad, hogy továbbmehessek, tovább keressek, ne nyugodjak bele, ne elégedjek meg annyival, amit addig elértem.
A tudomány tökéletesen alkalmas arra, hogy stimulálja az agyunkat, ugyancsak kíváncsiságot kelt, jobbra törekszik, és a megértésért küzd – de a művészet táltosa ennél többet tud: a lelket, a szívet lobbantja fel, zsigerekig hatol, túlmutat a személyes érdeklődés terén, bekapcsol az egyetemes emberi titokba, és vallásosság nélkül éri el azt a misztikus elragadtatást, ahová csak a vakhit lobogása képes felhatolni. A művészet táltosa nem követel, hanem kérdez, nem követésre hív, hanem kísér, nem ígér végső bizonyosságot, sem teljes megváltást, csak annyit mond, hogy ne adjuk fel a keresést.
Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül az úton, hogy amikor a legmagányosabbaknak érezzük magunkat, akkor is találunk olyan elődöket, akik megszenvedték már a szenvedésünket, és akikkel osztozni lehet az örömben. Hát még amikor nem vagyunk egyedül! A közös élmény megsokszorozza az erőnket: nincs jobb, mint együtt átélni egy koncert, egy kiállítás, egy film izgalmát és szépségét.
Ilyenkor – mindig így képzelem – kézen fogják egymást a táltosaink. Ezért jó egymásnak felolvasni, ezért jó a gyerekeknek mesélni, vagy a tábortűz körül ülve megosztani egymással a történeteinket és a félelmeinket. Varázskört vonunk ilyenkor, és a sötétben lobogó fényesség feltölt forró energiával. Minden mesében ott egy táltos, aki feltámaszt a halottainkból, csak meg kell találnunk azt a mesét, ahonnan a saját táltosunk előléphet.
/az írást a szerző engedélyével közöljük honlapunkon/