Árva Andrea

Gondolatok, a „Létezés” című festmény elkészítéséről (szabadvers)
Fából készült keret.
Megannyi ihletett óra
rostokba zárt nyomait őrzi,
színpettyes léceivel.
A selyem hófehér fátylát
e keretre feszítem.
A szálak, vékony hangon irányítják kezemet,
akár a kislány,
kinek a copfját gondosan készíti az anyukája.
Lelassulok, ujjaimmal fülelek,
erőmet így hangolom.
Rituálé ez,
az alkotás előszobája -
hol az ember leveti magáról
a hétköznapok vesződségét,
akár egy sáros cipőt –
s ezzel, egy tiszta térbe léphet
önmagában.
Még fehéren feszül
előttem az anyag.
Ez a csend ideje.
Ecsetemet hűvös,
tiszta vízbe mártom,
s ezzel simítom át
a selyem szövedékét.
Még nem hagyok nyomot,
csak figyelem,
ahogy a vízcsepp fut a szálakon.
Majd, táncba hívom a színeket,
s ők boldogan úsznak
a fehér háttér előtt.
E ponton az anyag,
játszva formálja önmagát,
s én várok addig, míg szólít:
most te jössz!
A kontúr fehér ezüstje,
spirálba hajlik kezem alatt.
A pont térré tágul,
s a tér a pontba szűkül:
színekké, formákká alakul,
ahogy áthalad
a homlok kapuján.
Így lesznek a képen
pöttyökből csillagok,
indigókékből a világűr csendje;
tüzes sárgákból éltető sugarak;
rózsás foltokból galaxisok.
A fehéren hagyott részeken pedig,
a „lehetőség” terei nyílnak:
hellyel kínálva a Néző fantáziáját.

A NASA FB oldaláról rendszeresen elém villannak a világűrről, planétákról készített képek. Kevés lenne azt mondanom, hogy ezek a képek vonzanak: mert annál sokkal több. Egy olthatatlan vágyat érzek arra, hogy megfessem, hogy anyagba tegyem a látványt. Úgy érzem, hogy erre fel vagyok szólítva, és addig nem nyugszom, amíg a festés folyamatával, át nem csatornázom magamon ezt az élményt. Festés közben úgy érzem, én is ott kavargok a színpompás ködökben, egészen közel a keletkezés, a formálódás pillanataihoz. Kilométerek ezrei egyetlen ecsetvonásban, évezredek előtti fények csillanása, egyetlen gutta-cseppben. Mi ez, ha nem varázslat?
Elsőként foltokban úsztattam a színeket a selymen. Száradás után színtelen kontúrral rajzoltam meg a Galaxis cikázó hullámait, és a csillagok pontszerű fényeit. Majd, több fázisban, rétegről rétegre vittem fel a színeket, fokozatosan haladva egyre mélyebb, és intenzívebb tónusok felé. A kép vibrálása végül a színtelen kontúr eltávolítása után teljesedett ki, mikor előbukkantak alóla a fénylő, világító fodrok.

A festmény témája, az egymásba forduló ellentétek születése, a körforgás elindulásának pillanata. Az Univerzum hűvös kékje, lángoló narancsba fordul a szimbólum körül. A kör forogni kezd: arany gutta szálakon spirálba húzva a körülötte izzó, sárgás-vörös ködfátylak kontrasztját. A cikázó vonalak, a szabálytalan kontúrok, az örök forgást érzékeltetik. A klasszikus szimbólumtól eltérően, a fekete szín helyett inkább az eleven kék és türkiz társulását választottam, ami a tenger mélységeire emlékeztet. A kép, számomra a befogadás és kiáradás örökös tánca, egymásba fordulása - ennek a dinamikának a pillanatkép-szerű ábrázolása. A szimbólumhoz a chen taiji gyakorlójaként is kötődöm, melyet Han Kui Yuan Mester tanítása által ismerhettem meg.

A festmény hátterének üdeségét, a bambusz szálakat idéző zöldek adják. A spirális vonalak, egy sárgán sugárzó középpont felé hajolnak: ez a Nap létre hívó ereje, körülötte a bolygók apró, csillámos cseppek, az ezüstfehér gutta-íveken. A kavicsokat szimbolizáló ovális formák, úsztatott színfoltokat kereteznek: olyanok, akár az áttetsző, színjátszó ásványok, melyeken átsejlenek egy másik, varázsos világ elmosódott sziluettjei. Egymásra épülő univerzumok érzékeny egyensúlya ez. A kavicsok körül cikázó vonalak, energianyalábokat sejtetnek: az egyensúlyt megtartani, egyensúlyban maradni, egy folyamatos figyelem, mozgás, külső és belső interakciók révén. Ezen a
festményen a kavicsok élnek, kapcsolódnak egymáshoz és a környezetükhöz – annak szerves részeként, eleven szimbólunként ragyognak. A kép alján a mély bordós-lilák közül, vörös tónusok bukkannak elő: a talapzat, a talaj is él, eleven, felszivárog a kavicsok köré, akár egy növény szárán az éltető nedvek.